Halász Géza: Retusált művészettörténet

A ​számítástechnika forradalma, és ezen belül az elmúlt tizenöt évben megjelent, egyre professzionálisabb képalkotó-képalakító szoftverek tömkelege teljesen átformálta mindazt, amit a dédszüleink még szépművészetnek, a szüleink pedig már csak képző- és iparművészetnek neveztek: a vizuális esztétikai jelenségek mára szinte parttalan körét. Végképp szétzúzta a kortárs képző- és iparművészet porosz alapossággal rendszerezett, hierarchizált világát, és szabad átjárást kínálva korábban zártnak, egyneműnek hitt közegek (művészeti ágak, műfajok és technikák) között új, kompozit alkotói módszereket, kifejezésmódokat, irányzatokat, műfajokat és technikákat teremtett. Ugyanakkor mindezzel kölcsönhatásban létrejött minden eddigi idők legnagyobb, és egyelőre legszabadabb információs-kommunikációs közege (a képzőművészet felől nézvést nemzetközi kísérleti műhelye és kiállító tere), az internet Ebben a kölcsönhatásban az alkotók és a műveket értelmező, gyakran továbbalkotó befogadók figyelmének középpontjába egyre inkábba szakadatlanul változó „itt és most” olykor triviálisan körnapi részletei, ehhez mérten a képi publicisztika és az alkalmazott grafika korábban lesajnált eszközei kerültek. Mindez szinte észrevétlenül átformálta a befogadói szokásokat: az új vizuális művészetekkel együtt a régiek is a mindennapi élet természetes, szabadon értelmezhető, egyszóval használható részévé váltak. Halász Géza digitális montázsainak nagy része ennek a „legújabb reneszánsznak” az ellentmondásait tárja elénk, sőt, torzulásait; mert mindeközben tényleges értékek kerültek zárójelbe, hörgések és siránkozások tétettek, sokan a képzőművészet haláláról, a tömegkultúrába – az ordasabbak a „csőcselékkultúrába” – oldódásáról vizionáltak. A Retusált művészettörténet hatvanvalahány alkotása (nagyjából tizenöt év munkásságának színe-java) nem ítélkezik, csupán szelíd iróniával kérdez a korra, a válaszadást a befogadókra és a jövőre bízva.