Panajotisz Baltakosz: A harcos és a hetéra

A ​peloponnészoszi háború (431–404) hetedik évében járunk. Az athéni hadsereg jelentős sikert ér el Szphaktériánál, amikor felülkerekedik a szigetet védő spártai haderőn. A fiatal spártai katona, Agisz életben marad, és sok társával együtt athéni fogságba kerül. De vajon egy spártai katona, akit gyermekkora óta a „győzz, vagy halj meg” elve szerint neveltek, fel tudja-e dolgozni a vereséget? Agisz a szabadulása után mindent elkövet, hogy kiköszörülje a csorbát, ezért örömmel vállalja el a veszélyes feladatot, hogy spártai kémként visszatérjen Athénba. Ám nem számol azzal, hogy a küldetés sikere érdekében felvállalt viszony, amely Lédához, az athéni hetérához fűzi, egyre komolyabbra fordul, és az érzelmei lassanként a hatalmukba kerítik – márpedig így fennáll a veszélye, hogy újra kudarcot vall. Az eseményeket Agisz egykori társa, Agészilaosz elbeszéléséből ismerjük meg, rövid jelenetek sorozatán keresztül, melyek spektruma a bravúros csataleírástól a filozófiai dialógusig terjed. Baltakosz történészi precizitással, ugyanakkor rendkívül izgalmasan és költői nyelven ír a görög történelem Kr. e. 5. század végi nagy fordulópontjáról. Miközben eleven képet fest Athén politikai viszonyairól – a középpontban a szicíliai hadjárat megszavazását megelőző szoborrongáló akcióval –, a spártai katona és az athéni hetéra alakján keresztül érzékletesen ábrázolja, mennyire eltérő módon viszonyulhat az ember az olyan alapvető érzelmekhez, mint a szenvedély és a kötelességtudat, az odaadás és az önfegyelem. Hiszen egy-egy emberi tett végső tétje nem egy csata vagy akár egy egész háború kimenetele, hanem a lélek megtisztulása vagy elbukása.