A történet a házasság kezdetéhez visz vissza. A férfi és a nő – két, a történelem által megtépázott ember – a második világháború utáni világban próbál új életet kezdeni.

Hrabal itt még nem a híres író. Egy jogi doktorátust szerzett, félig-meddig „önkéntes proletár”, aki a világ romjai között is képes meglátni a szépet. A narrátor, a feleség, szeretettel és iróniával beszél róla.

A könyv egyik legerősebb rétege az, hogy a szereplők mindent elvesztettek – társadalmi státuszt, biztonságot, illúziókat –, mégsem boldogtalanok. A hrabali világkép itt teljesedik ki: a rútban is ott a szépség, a törmelékben ott a költészet.

A Vita nuova közvetlen folytatás. Az 1955 és 1962 közötti időszakot öleli fel – azt az időt, amikor Hrabal még nem publikál, csak készül.

Hulladékpapír-bálázóként dolgozik, színházi kulisszatologatóként él, és természetesen következetes kocsmalátogató. Művészbarátai között gyűjti az élményeket. Mindig siet valahová. Mindig azt hiszi, ott, máshol, egyszer majd megszületik az a mondat, amely megváltja.

Ez a kötet az íróvá válás regénye. Nem heroikus módon. Nem diadalmenetként. Inkább szorongással, kishitűséggel, öniróniával. Hrabal itt nyíltan beszél arról, hogy az ember legnagyobb ellenfele sokszor saját maga.

Tragikomikus és szenvedélyes. Az örök mozgás regénye.

A harmadik részben a siker is megérkezik – és vele együtt a törés.

A hatvanas évek közepén Hrabal hirtelen híres lesz. Írószövetségi tag, állami díjas szerző. A Szigorúan ellenőrzött vonatok című film – amely az azonos című regényéből készült, rendezője Jiří Menzel – Oscar-díjat nyer.

Aztán 1968. augusztus 21. A szovjet megszállás. A lendület megtörik. Kéziratokat dobálnak vissza. A felszámolandó írók listájára kerül.

A Foghíjak a szétesés, az önelemzés, az önirónia könyve.

Macskák. Epeműtét. Rozspálinka az erdei odvakban. Az elmúlástól való félelem.

És közben az írói önazonosság keresése. Hrabal narcisztikus őszinteséggel beszél gyengeségeiről. Nem mentegeti magát. Nem díszíti a valóságot.