Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban

Menet ​közben kétszer változtattam meg könyvem címét. Életeim volt az első, figyelmeztetésül, hogy nem szántam naptári időrendhez igazodva évről évre lépő, folyamatos életrajznak, eseménytörténeti teljesség igényével. Aztán eszembe jutott, hogy ré elírták előlem ezt a címet. A század tanúja volt a másik. Nem tetszett, mert Alfred de Musset nagy hírű, romantikus vallomását visszhangozta a 'század gyermeké'-ről. Amellett hivalkodónak is éreztem, mintha tudatni akarnám ország-világgal, hogy ki más merült el századomban olyan mélyre, mint hányatott és sokat tűrt tanúja, a szerző. Persze rajta kívül milliók és milliók szerte a földön! A véglegeset egy önéletrajzi vázlatról választottam le; hatvanadik évemig terjedt e vázlat annak idején. Megtartottam címnek magában a kötetben is, a leghosszabb írás fölött, az összes többi ennek a gerincére tapad. Közben még jobban lehűlt az árnyék, olykor már a halál sarkvidéki szele süvít át rajta. A kötet vége feltünteti, hogy melyik írás mikor s hol jelent meg először, ha nem kiadatlan. Bár különböző életkorban és lelkiállapotban születtek, mégis van szemléleti egységük, a tanúé. Borúlátó a legtöbb, egy sem élettagadó. Dacolva a Sorssal, részvéttel másokért, érdemes vállalni az életet. Hetvenévesen egy nagyon rövid vallomásban másképp mondtam: mindig rendelkezésre kell állni. Nem tudom, akad-e gondolkodó ember, akit meg ne kísértett volna az öngyilkosság. Engem is, ahogy öregedtem, annál gyakrabban. A rómaiak úrhoz méltó, nemes halálnak tekintették, s olyan természetesnek, mint a csöndes, örök elszunnyadást. De valószínűleg a mai lélekbúvároknak van igazuk: a látszólag elszánt, a legelszántabbnak látszó tett valójában a gyávaság győzelme, ezt a győzelmet pedig meg kell hiúsítani. Hűlő árnyékban is.