Varsányi Gyula: Franzstadti történetek

A ​Két Hullarablóban estefelé már fülledt a levegő. A szuterénban üzemelő sörcsarnok ablakait régóta nem lehet kinyitni, mert berozsdásodtak a kallantyúk, ami télen általában még hagyján, de ilyenkor nyár elején az sem menti meg a benn lévőket a légszomjtól, ha állandóan nyitva tartják a lépcső fölötti bejárati ajtót. Az egyetlen lestrapált ventilátor jóformán alig fúj be némi enyhet. Igazság szerint Mosoly Büfé Söröző van kiírva a megviselt portálra, de emberemlékezet óta mindenki Két Hullarablóként, esetleg Hullarablóként emlegeti az üzemegységet, hogy miért, az már a feledés homályába vész. Hullát talán csak a legéltesebb vendégek láthattak itt utoljára, amikor, a szóbeszéd szerint egy nem idevalósi ószeres megkéselte a felesége szeretőjét, és mire kijött a mentő, az illető már elvérzett. Ami pedig a rablókat illeti, olyanok nem járnak ide. Legföljebb néha-néha, de akkor is csak söröznek, mint más rendes ember, rákönyökölnek az asztalra és egymást zrikálják, közben irdatlan nagyokat röhögnek. Bár rablók híján is elég nagy hangzavar szokott lenni, sokszor egymás szavát sem értik az emberek, szól a magas polcra rakott tévé is, jóllehet a kutya sem figyel oda. Éppen e zsongás miatt, a söntéspulttal szemben ülő és élénk eszmecserét folytató honfitársak mögött, a terem mélyén egy nagyobb, népesebb társaságok számára szolgáló asztalnál szoktak gyülekezni – az említett hangfüggönnyel mintegy elválasztva – a „puccsisták”. Így hívják őket, mióta egy kocsmai dolgozó megkérdezte, miféle társaságot tisztelhetnek az urakban, és egyikük, egy szakállas úriember csak annyit mondott: „mi vagyunk a puccsisták”. Hogy ez mit is jelent, inkluzíve magáról a puccsról a kocsmai dolgozó nem érdeklődött tovább, mert voltaképpen megtudta, amit akart, ha puccsisták, hát puccsisták. Sört isznak, tehát nincs velük különösebb baj.