Fenákel Judit Sefüle

Fenákel Judit Sefüle

Egyetlen szót kerestem, már nem emlékszem, melyiket, mert egész vödörrel húztam föl kiszáradtnak hitt kerti kutamból, ahol az elfelejtett szavakat, ízeket, szagokat, nótákat, filmeket, színésznőket, fűszereket, frázisokat és más, világból lesüllyedt kacatokat őrzöm. A melaszt például. A midért. A Karády-frizurát, az ízlapot, a szódabikarbónát, a viaszosvásznat. A hiszek egy Istenben, hiszek egy hazábant. A spórkasszát, a dianás cukrot. Nem azt, amit gyárilag állítanak elő, hanem a kockacukrot, amire nagymama rácsöppentett egy kis Diana sósborszeszt, és ettől mesés desszert lett belőle. Olyan ez az én vödröm, mint a bűvész kalapja, egyre csak szállnak, röpdösnek belőle a galambok. És mindegyik magával rántja a következőt. Sehol nincs vége a kacatok vonulásának. Bármelyiket kapom el, mindhez hosszú magyarázat tartozik, különben azt hihetik, halandzsanyelven beszélek. Az én kút mélyére leeresztett vödrömből sehogyse akar kifogyni az üledék. Éjszakáig sorolhatnám a társbérletet, a lakáskiutalást, az igényjogosultságot, a békeharcot, a kuláklistát, az osztályellenséget, az élmunkást, a tízperces mozgalmat, a kommunista szombatot, a békekölcsönt, a haladó értelmiséget, a cserekenyeret, a variabútort. De hát minek? Az évtizedek beledöngölték a felejtésbe. Jól tették. Csak az én életem telt el velük.