Hajnal Gábor a legkínzóbb költői feladatot vállalja új verseskötetében: szembenézni a lélek „boszorkányéjének” elszabadult s fohásszal el nem űzhető démonaival – rosszkedvvel, a fáradtsággal, a betegség megrettenéseivel, az öregedés lidércnyomásaival. olyan állapotról ad hírt, amelyben az élet, a személyes sors a csúnyább arcát mutatja – s az elszánás, a szépség és a harmónia szomja sem szelídíti. Hajnal nem szépíti a dolgot, önmagával szemben is könyörtelen helyzetjelentéseket ad egy rossz közérzetű életszakasz dermedezésiről – hogy végre a kimondás révén megszabadítsa magát mindentől, ami bévül béklyózza. Az olvasónak pedig lehetetlen nem észre vennie a versekben lüktető fájdalmat, s azt is, hogy a valóságos sorsról szól – a boldogabbakhoz és a vele rokon gyötrődőkhöz egyaránt…