Kis Ervin: Káin és Ábel
(Rakéta Regénytár)
Lebuda tekintete elsötétült, arcáról eltűnt a mosoly. - Ölelj meg! - De hirtelen hátralépett, kioldozta, ledobta ruháját. - Érezni akarlak. - Egymásba kapaszkodtak. - Szoríts! Akarlak! Téged akarlak! - Lezuhantak a fűbe. Ábel úgy érezte, megállíthatatlanul zuhan tovább. A száján lágy, meleg nedvesség fogta fel. Beleolvadt. A folyózúgás messze távolodott, eloszlott, a fény kihunyt a völgyben, mintha magába itta volna a csend. - Még! - A lány ráfonódott, fölébe került, birtokba vette nyugtalan kezével. Haja szétomlott, betakarta Ábel arcát. - Még fogjál! - Lebuda combja szétnyílt. Ábel zuhanni kezdett. a lágy meleg nedvesség fogta fel. A lány hirtelen kiáltást hallatott, elernyedt. - Tiéd vagyok! - Ábel magához ölelte. Megfeszítette magát a földön, megfordult, ő került fölébe. - Igaz lehet? Én vagyok? - Felemelte arcát. - A Semmiség? - Megmozdult a lány ölének mélyén. Lebuda egész testével válaszolt. - Körülfogsz, és bensőmben is te vagy! Te vagy a Mindenség! - Egymásnak feszültek, mintha még mindig nem lettek volna eléggé egymás közelében. Már nem különböztette meg saját mozdulatait az övéitől. Sose tapasztalt remegést érzett gerincében, amikor felhangzott Lebuda sikolya.
Legnépszerűbbek