Toró Elza: A 100 legjobb recept darált húsból

A ​vándorló, nomád életmódot folytató népeknél kialakult egy húsfeldolgozási szokás: a nyárson, egészben megsütött állatok húsát lefejtették a csontokról, és kisebb darabokban, illetve vékony szeletekre vágva, tűz mellett vagy a tűző napon megszárították. A szárításhoz nagy, lapos kövekre terítették a húst, vagy alkalmilag összeállított hússzárító állványokra. Ez utóbbiak voltaképpen fából (legallyazott ágakból) összerótt, rácsos lapú asztalok voltak. Az ilyen hússzárító asztal előnye a kövekkel szemben, hogy a hús alulról is szellőzik, tehát nem fülled be. Azonkívül, ha az időjárás nem a legmegfelelőbb volt, alatta parazsat szétterítve, biztosíthatták a gyorsabb száradást. A gyakorlatilag vízmentesre szárított húst azután kőmozsarakban összetörték és porrá zúzták. Az így kapott húslisztet bőrzacskókba rakták, így könnyen tárolhatták és szállíthatták. Ebből a húslisztből aztán – szinte bárhol és bármikor – könnyen és gyorsan készíthettek tápláló eledelt: kevés forró vizet adva hozzá húskását, illetve, ha nagyobb mennyiségű, forrásban levő vízbe (vagy más anyagokból főzött levesbe) tettek belőle, akkor húslevest. (A vízforraláshoz, főzéshez eleinte cserépedényeket, később fémedényeket – réz-, bronz- és vasüstöket – alkalmaztak, de tudomásunk van arról is, hogy a harcosok gyakran domború, kerek pajzsukat, sőt sisakjukat is használták ilyen célra.)